Képek a Tiszáról — 1955

Szolnok város tanácsa 1955-ben pályázatot hirdetett a települést bemutató fényképek készítésére. A díjazott képekből hármat még abban az évben közzétett a Jászkunság című folyóirat.

A kanyargó Tisza mentén — Kaposvári Gyula felvétele

Kirakodás — Sajti Sándor felvétele

A híd alatt — Papp Lajos felvétele

Lengyel festő képe a Tiszáról

1939 őszén három lengyel képzőművész érkezett a Szolnoki Művésztelepre a „magyar-lengyel kultúrkapcsolatokat kimélyítő csereakció keretében”. A vendégek a Tisza Szállóban laktak, napközben a Művésztelepen és a városban dolgoztak. Az egyik helyi lap híre szerint a zakopanei Jerzy Śliwka gyönyörű, lágy tónusú vázlatokat készített a Tisza-hídról és a tiszai strandról, a krakkói Zenon Henel szobrász megmintázta Jancsó Lajost, a telep igazgatóját és kollégáját, Borbereki Kovács Zoltánt. Paweł Steller (1895–1974), a katowicei grafikus Hajó (Statek) című akvarelljét pedig — lakóhelyének múzeuma jóvoltából — mi is megcsodálhatjuk.

Az utolsó szolnoki burcsuja

Az "Örvény" bontása. Fénykép Kácsor László könyvéből.

»A tiszai vízügyi szolgálat utolsó fahajója, az „Örvény” nevű burcsuja Szolnoknál. Az öreg vízi jármű 1961-ig szolgálta a folyam-szabályozást, hol követ szállított, hol pedig rőzsét a partbiztosításokhoz. A hajót szétbontották, bár még alkalmas lett volna arra, hogy a milléri Vízügyi Múzeum egyik becses látványossága legyen.«

Kácsor László: A folyók élni akarnak. Bp. 1990.

»burcsuja, luntra: a kisebb tetejes vagy tetejetlen hajók neve. Néhol kecsegeorrú hajónak is nevezték… Ezeket a kicsi, általában 20–30 m-nél rövidebb hajókat a kisebb vizekre, valamint a Tisza felső szakaszára építették...«

Magyar néprajzi lexikon. Bp. 1977.

Táncsics Mihály csatornaterve

Táncsics Mihály-szobor Mezőhéken. Somogyi Árpád alkotása, 1971. Fotó: Kósa Károly, 2004.

A Duna és a Tisza csatornával történő összekötésének terve már IV. László (1272–1290) király idejében felmerült, majd Mátyás királyt is foglalkoztatta. 1715-ben Dillherr báró (Franz Baron Dillherr von Althan), Szolnok várparancsnoka terjesztette a bécsi udvar elé egy Pest és Szolnok között ásandó hajózható csatorna tervét. Azóta számtalan különféle vonalvezetésű csatornaterv készült, ám — a Délvidéken 1802-ben átadott Ferenc-csatorna kivételével — egy sem valósult meg. Számos tanulmány és könyv született e tervekről, ám (tudtommal) egyik sem emlékezik meg Táncsics Mihály elképzeléséről, melynek sajnos csak rövid összefoglalása maradt fenn az Életpályám (Bp. 1978.) című önéletrajzi írásában:
»Míg egy télen (1844–5) városban laktunk, „Józanész” című munkámat bevégezvén, egyéb irodalmi munkáim valának a következők: „Dunaág zagyva-csatorna”, „Védegylet”, „Ész és akarat”, „Fővárosi reform”.
Ha itt eleve nyilvánítom, hogy mérnök nem vagyok, az olvasó csodálkozik azon, miként írhattam mégis csatorna tervet, holott ez szaktudósok feladata. A gondolkodás, egészséges józan ész sok tudományt pótol. Magát a csatornának tervét a mérnök csinálja meg, de ha a talaj, fekvés magasságát ismerjük, a csupa józan ész megmondja, hasznos lehet e ez, vagy az a csatorna? más is értheti. S ha a mérnökök munkálkodása által bizonyos pontokon a térnek emelkedettségét, a víznek esését ismerjük, miért ne használhatná az adatokat más is? és ha használja, miért ne tervezhetne csatornát?
Csatorna-tervemnek lényege ez volt: Budapesten jóval felül, a Duna balpartján a Rákoson végig, Péczely mellett Sápon a Zagyváig, e folyót szabályozva, bele fölvéve, a Tiszáig, vagyis Szolnokig kellene ásni. Így egy munkával a főváros nagy vízáradástul meg lenne mentve, a Zagyva szabályozva, mocsáros vidéke ki lenne szárítva, s termékeny talajjá lenne változtatva, kisebb hajók járhatván rajta, a közlekedést nagyban könnyítené, annálfogva egész hosszában a földmívelési ipart tetemesen ébresztené stb.
E tervemet az iparegyesületi „Hetilap” szerkesztőjének Varga Istvánnak adtam, ki azt ígérte, hogy közölni fogja, de nem teljesíté; hosszú ideig biztatott, ámított, hogy most ennél, meg annál van, végre is elveszett anélkül, hogy közzé tette volna, a kéziratot sohasem kaptam többé vissza.
Csupán azt jegyzem meg végrül ez iratomra nézve, hogy ki volt benne mérnöki adatok nyomán mutatva, miszerint Sáp táján emelkedettebb a tér, tehát csak ott kellett volna a medret mélyebbre ásni; és ki volt azonkívül emelve, hogy e hajózható csatorna által az alföldnek e területén, Jászberény, Szolnok, Szeged lakosai, a magyar ajkú népelem Budapesttel mintegy közelebb kapcsoltatnék össze, aminek nemzetileg véve kiszámítlan haszna lenne.«

Pulszky Teréz a Tiszáról

Pulszky Terézia

»Szolnokra érkezve elmerengtem a Tisza láttán; ez egy igazi magyar folyó, nemcsak eredése és folyása, de magyaros karaktere miatt is. Normális állapotában csendes és egyenletes folyású, de vihar idején éppen úgy, mint mikor az előbújó nap megolvasztja a szélesen elterülő síkságot beborító, téli álmát alvó hópaplant, vadul kicsap medréből. Az erős folyású folyó bővizű áradása termékenyítően hat a még fel nem tört, kincsekben gazdag földekre. Több, a magyar történelemben ünnepelt csatamező a Tisza partjain húzódik. A folyó szemtanúja volt az évszázadok megpróbáltatásain és szerencsétlenségein magát átverekvő magyar nemzet diadalmas múltjának. Bízom abban, hogy a tekintélyes folyó még meglátja annak a boldog népnek áldott jövőjét, amelynek nemzeti szellemét – mely a szabadság iránti szeretet és az önfeláldozó hazafiság szilárd erkölcsi elemein áll – nem rombolhatják le idegen szuronyok« — írta Pulszky Terézia (Pulszky Ferencné, született Therese von Walter; 1819–1866) az 1850-ben Londonban kiadott, majd magyar fordításban 1986-ban Egy magyar hölgy emlékirata címmel megjelent művében.

Szolnok a Tisza-partról — Dörre Tivadar rajza
Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat 1891-ben kiadott kötetéből

A Sodrásban című film alapötlete

Sodrásban. Magyar film, 1963. Rendező: Gaál István. Operatőr: Sára Sándor.

Gaál István (Salgótarján, 1933. augusztus 25. – Budapest, 2007. szeptember 25.), a Kossuth-díjas filmrendező élete több szállal kapcsolódik Szolnokhoz és a Tiszához.
Villanyszerelő édesapját 1947-ben Szolnokra helyezték. István itt végezte a polgári iskolát, majd apja akaratának megfelelően műszaki szakközépiskolába járt Szegeden. Érettségi után visszajött Szolnokra, hogy segítse a szüleit, és a Kultúrmérnöki és Belvízrendező Hivatal belvízrendező technikusa lett.
1953-ban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, Keleti Márton osztályába...

Gaál István a Sodrásban alapötletéről beszél Szolnokon.
(Sodrásban – harminchárom év után. Duna TV, 2006.)

»1956 telén, édesapja temetését követően, kisétált a szolnoki Tisza hídra, és nézte a Tiszát. Eszébe jutott az a játék, amelyet itt játszottak: feszített lábfejjel lemerültek az 5–6 méter mély Tisza fenekére, felmarkoltak egy marék iszapot, majd mikor felértek, eldobták. Akit eltaláltak, legközelebb annak kellett lemerülnie. Édesapja pedig mindezt láthatta a part menti trafóházból. Ekkor arra gondolt, mi lett volna, ha valami baj történik valamelyikükkel! Ez volt a kiindulópontja a Sodrásban történetének, amely 1963-ban készült el.«

Shah Gabriella: Egy képíró a Varázsvölgyből — Gaál István életútja. (A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, XXXI. Salgótarján, 2007.)

  

Képkocka a Sodrásban című filmből.

A film tiszai jeleneteit Vásárosnaménynál forgatták.

(A témára Dr. Nemes András hívta fel figyelmemet egy napilap által olvasói levélként közölt írásában.)