2015. január 31., szombat

A Tisza vize forrni kezdett...

»MÜNCHAUSEN BÁRÓ SZOLNOKON
K. Fr. H. Münchausen (1720–1791) nagyszerű lovas, szenvedélyes vadász, sokat látott, tapasztalt és sok veszedelmes kalandot átélt híres ember volt. Hírnevét azonban már régen betemette volna a feledés, ha egy könyv nem gondoskodik róla, hogy századok múltán is kénytelen legyen vele foglalkozni az emberiség. Mert e halhatatlan hazugot, aki túlszárnyalja minden idők lovasait és vadászait, akiknek elbeszéléseitől oly gyakran libabőrösödik meg a hátunk, Erich Raspe maradandó sikerrel örökítette meg angolul 1785-ben megjelent könyvében, amelyet G. A. Bürger fordított németre (1786), hogy azóta minden lovas- és vadászfantázia csődöt mond, eltörpül mellette. Háborúk Hári Jánosai, vadászkalandok rettenthetetlen hősei, lovak bátor idomítói hiába próbálták túlszárnyalni nagy ősüket, — Münchausen báró marad minden idők felülmúlhatatlan hazugja.
Münchausen báró hazugságainak könyve hamarosan átkerül a magyar irodalomba, s 1817-ben először a magyar ponyvára. A ponyvatörténet átdolgozója azonban magyar embert csinál belőle, akit Szájas Péternek hívnak s mint Hári János dicső elődje, csizmában és zsinóros magyar ruhában vívja meg nagy harcait és hajtja végre vadászkalandjait és lovasbravúrjait. Az 1874-ben megjelent új kiadás címe: Szárazon, vizen és a levegőben, humoros kalandok. Irta Szájas Péter, átdolgozta Erdélyi István.
A debreceni kiadó elmondja, hogy „ezen mű nem eredeti új ugyan, hanem egy 1817. évi kiadásnak a mai kor nyelvezetéhez idomított teljes átdolgozása. De miután ezen könyv a mai korban nagyon kevés helyen találtatik, elhatároztuk magunkat annak újabb kiadására. Minthogy pedig az eredetiben több csekélyebb értékű események fordulnak elő, melyek a helyet csak foglalták, azokat kihagytuk és helyettük képekkel ellátott újabbakat alkalmazánk, azon reményben, hogy ezáltal az ily katona-, utazó- és vadászfillentéseket kedvelő olvasónak kedélyes olvasmányt nyújtandunk”.

Illusztráció Szájas Péter könyvéből

Ilyen képpel ellátott újabb megfejelése Münchausen történeteinek a „Hát Szolnokon, laktomban mi történt velem?” című fejezet.
Szolnokon laktomban — írja Szájas Péter — halászni mentem egyszer a Tiszához, s ott egypár igen nevezetes történetnek voltam tanúja. Borzasztó meleg júliusi nap volt, a nagy melegség miatt a Tisza vize forrni kezdett, még pedig annyira, hogy a halak nem állhatván a víz hőségét, a partra veték magokat; én pedig kapva a kínálkozó jó alkalmon, csak hamarosan, a legnaggyából összehordtam vagy 8000 darabot és azokat másnap egy külön vonattal Bécsbe szállítottam, s ott a dunaparton, gyékényre kirakva, kezdtem árulgatni.
De alig hogy két-három darab elkelt, hamarosan egy kis felleg kerekedett az égre, melyből oly borzasztó nagy eső lett, hogy az emberek az utcákon térdig érő vízben jártak.
És mi történt az én halaimmal? ...
A szolnoki nagy melegség miatt elkábulva élettelen alvásba merültek és most, midőn a sebes eső megverése által kábulásukból kiocsúdtak, eszeveszett gyorsasággal egymás után a Dunába kezdtek úszni, mégpedig oly hirtelenséggel, hogy közülük csak egyet is megfoghattam volna.

Elég érdekes történet, de nem eléggé hátborzongató és nem túlságos sok fantázia nyilvánul meg benne. — Talán a másik, amely betyárokról szól, jobban kiérdemli elismerésünket.
Más alkalommal ismét — folytatja Szájas Péter — ugyancsak a tiszaparton sneffeztem, midőn hirtelen nagy lódobogás üté meg fülemet. Arra nézek, hát látom, hogy egy lovasbetyárt hat zsandár üldöz, de azok a betyártól még jó távolságra voltak, mivel ennek lova amazokénál tízszerte futósabb volt. A betyár megállott, s odanyargalt hozzám, megkérdendő, hol találhat közelebb átjáró hidat. A Szolnok alatti hidat éppen akkor javították, s így azon átmenni nem lehetett, de meg neki, ha lehetett volna is, nem lett volna tanácsos. Más átjárót pedig közelebb, mivel ezen tájat még jól nem is ösmertem, nem tudtam.
A betyár vakarni kezdé fejét, mivel a zsandárok mindinkább közeledének. Megsarkantyúzza tehát lovát, s nekiugrat a Tiszának. De a ló, bár nagyon jó ugró lehetett és a Tisza ezen időben nem is volt széles, csak feléig tudott ugrani. S midőn a betyár látta, hogy a ló a víz közepébe akar esni, hátrarántotta a kantárt és a ló megfordulva a partra visszaugrott.
A zsandárok már csaknem puskalövésnyire voltak, s így a betyár élete egy hajszálon függött.
Újra megsarkantyúzta tehát lovát és a ló most oly tűzzel ugrott a Tiszának, hogy midőn a közepe felé járt, első szügyétől fogva kétfelé szakadt s hátulsó része a betyárral együtt a Tiszába fúlt. De első része szerencsésen a partra jutott és kegyetlen sebességgel szaladt egész Törökszentmiklósig, sőt még tovább is ment volna, ha a kisbíró, ki a falu alatti kutat vizsgálgatta, meg nem fogja s a helységházához el nem vezeti.

Íme, ilyen csodálatos élményekkel szórakoztatta a régi olvasót a magyar Münchausen...«
Trócsányi Zoltán: Régi világ, furcsa világ.
Emlékek, életképek, kuriózumok a magyar múltból.
Bp. 1958.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése